Nem tudom, hogy lehetne elmondani, megértetni, valahogy szeretettel rávilágítani, hogy mi az, ami igazán számít. Hogy mik azok az élmények, amit nem szabadna elszalasztani. Mi marad meg igazán az együtt töltött időkből. Mi fontos nekem és mi a másiknak. Van-e határa annak, hogy egy másik érdekében mennyire változom, alakítok magamon? Van-e értelme ennek az egésznek, hiszen minden és mindenki egy, és nincs is másik igazán. 

El tudok-e jutni abba az állapotba, hogy igazán átérezzem az igényeit, a gondolatait, az ő érzéseit. El tudom-e fogadni azokat a szokásait, cselekvéseit, mozdulatait is, ami nekem tükröt tart és ezért zavar, idegesít, irritál? Észre veszem-e ezt? Tudok és akarok-e magamon, a reakcióimon változtatni? Képes vagyok-e megfigyelni magam, és kilépni a megszokásaim medréből?

Van-e bátorságom magamon, a megítéléseimen, a gondolkodás módomon változtatni?

Hogy lehet annak tudását átadni, hogy azok a dolgok, amik ma olyan NAAAGY problémának számítanak számomra, vagy számára, vagy mindkettőnknek, mennyire jelentéktelennek tűnnek majd évek múlva.

Hogy nem lehet lemaradni semmiről. Hogy fontosabb a pillanatot megélni, mint elvégezni még valami fontos munkát. 

Hogy fontosabb kevesebb információt beengedni, mit minden platformon ott lenni és le nem maradni semmiről.

Hogy manapság a mondás inkább így érvényes: A kevesebb sokszor több.

Kevesebb hírek. Kevesebb inger. Kevesebb  világháló. Kevesebb cukor. Kevesebb streetfood. Kevesebb zaj. Kevesebb ember. Kevesebb festék. Kevesebb méreg. Kevesebb stressz. Kevesebb harag, diszkrimináció, gyűlölet...

Hogy lehetne elmondani, hogy nincs rossz út. 

Hogy ha magunkkal rendben vagyunk, akkor igazából bárkit el tudunk fogadni. 

Hogy ami az elején szekszepil, később idegesítő szokásnak tűnhet, de igazából történhet fodítva is. Hogy a másik zavaró szokása a "védjegyévé" válik, és már azzal együtt szeretjük, mert attól is az aki. Aki mellettünk állt szülés közben, aki kitartott velünk minden nehézségben is, aki engedte, hogy hibázzunk és tanuljunk belőle, és velünk volt akkor is, amikor úgy éreztük, hogy minden darabokra hullott és értelmezhetetlenné vált.

Hogy lehet elmondani, hogy a nehézségek az életünkben, amiken közösen átjutunk, vagy átvergődünk, vagy csak átsodródunk, ezek sokkal fontosabbak és sokkal nagyobb összetartó erőt jelentenek, mint a boldog pillanatok?

Hogy bármennyire igyekszik az ember szülőként, bármilyen tudatos, nem tudja megelőzni a gyermeki sérüléseket. Mert az egy olyan aprócska dologból is fakadhat, amit mi észre sem veszünk. Egyszerűen nem tulajdonítunk neki jelentőséséget. És igazából ez, nem is a feladatunk.

Hogy lehet elérni, hogy elfogadjuk, hogy a szüleink közel sem tökéletesek. És ők is esendő emberek. 

Hogy ne dőljünk be minden szlogennek. Mert nem igaz, hogy bármi lehet belőlünk, ép elég, ha azzá válunk, amire születtünk!

...

"Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet."