szülők

Áááá! Hát feladom. Felmondok!
Valamit biztos nem jól csinálok, vagy nem jól gondolok, vagy nem jó a hozzáállásom.... Mi a különbség köztem és azon emberek között, akik kivirágzanak és sugároznak szülői szerepüktől???
Azt hiszem a felelősség az egyik ami miatt olykor szívesen leráznám az egészet. Ráadásul olyan személyekért felelsz, akik közben mintha épp ellened dolgoznának és minden lehetőséget megragadnak, hogy kijátsszák a figyelmed apró réseit és olyankor csinálnak különféle dolgokat, amire nem számítasz. Bende mostanság újabb kíváncsi fázisába érkezett, csak már jóval magasabbra felér. Most pakoljak el újra mindent. És erre a "leszedek mindent kérdés nélkül,a mi érdekel" dologra ugrom. És valahogy nem érzem, hogy mikor leszidom komolyan venne, és megbánná. Teljesen értelmetlen. Megverni is kár volna, mert az is kb. ennyire használna. És akkor néha mérgemben mégis odacsapok, utána meg legközelebb nekem lesz lelkiismeret-furdalásom, mikor csúnyán nézek és azt mondja esdekelve, hogy "anya ne verj meg!". Mintha ütném-verném folyton. És nem fél az emberektől. Ez persze nem feltétlenül baj. Csakhogy ezerszer elmondom adott neki, hogy fogd a kezünk, mert itt sok ember van elkeveredhetsz. És nem hiszi, mert figyelünk rá. Nem tudom, hogy mi lehetne a megoldás. Hagyjam eltévedni, hogy megértse amit mondok? Igen, lehet hogy hülye vagyok, de úgy érzem, hogy ez nem fair. Minek gebesztek én szakadatlan, meg magyarázok, ő meg tojik rám, aztán ha mégis elkeveredne, hát ki lenne a hibás? Persze, hogy a szülő. Mintha a vak nénit akarnám átkísérni az úton akarata ellenére. Besokalok és nincs kedve ordibálni az utcán, hogy várjon meg, babakocsival meg amúgy sem lehet rohanni... És akkor a kedves néni kérdőre von, hogy mért engedem előre annyira, mikor itt jöttek a kóbor kutyák és mi lett volna ha... Hát nem mondtam neki semmit. Csak csúnyán nézhettem, mert mentegetőzött, hogy neki mindegy, de ő nem hagyná, hogy ilyen messze menjen a gyerek. Nem? Hát mit csinálna? Ordibálna utána és akkor majd nem harapja meg a kutya? Vagy rohanna a babakocsival? Vagy pórázon sétáltatná? Vagy ne menjen biciklivel, de akkor meg minek vettük meg? Utálom, hogy ezért is én vagyok a felelős, pedig gondolom ez a szülők feladata. Közben meg úgy érzem, hogy megfulladok a ragaszkodásától. Hogy nem kapok levegőt. Hogy belőlem sosem elég neki. Nincs olyan, hogy most inkább apa fektessen. Még néha a fürdésen is alkudozik, akarná, hogy inkább én. Mi lenne, ha lepasszolós anyuka lennék? Így is magam okolom a betegségei miatt. Mi lenne, ha nem törődnék ennyit vele? Akkor még több betegséget kreálna?
Remélem, ha majd túljutunk ezen az időszakon, visszanézve látni fogom, hogy mi volt az értelme! Azt hiszem én is az a típusú anya vagyok, akinek nem ez a főszerepe az életében. Nem erre születtem, de ez is szükséges ahhoz, hogy fejlődhessek. Valahogy meg kell tanulni élvezni ezeket a nehéz részeket is. Már nem hiszek benne, hogy ha elmegyek egy gyagyászhoz, az tud megfelelő receptet mondani, hogy mit kéne másként, hacsak nem látó, de az igen kevés van. Ezen nekünk kell végigvergődni magunkat. És közben jó lenne élvezni is kicsit, mert boldogan könnyebb. Sokszor eszembe kell juttatnom: "...a szeretet hosszútűrő, kegyes..."