Végre itt az ősz. Nem pont az eső és a hideg a döntő az érkezésében. Eddig talán meleg is volt, és annyira tele voltak a napjaink, hogy iskola kezdés ide, ovi/bölcsi oda semmit nem éreztem az őszből. Kicsit hűvösebb van már, némi esőcske is csöpörgött, de a lényeg, hogy ma egyszer csak "úgy" éreztem. Úgy éreztem, hogy csinálni kell valamit, tevékenykedni. Ilyen alkalmakkor szoktam elkezdeni vmit hímezni, vagy varrni, vagy faragni, vagy esetleg írni. Most a kert-tervezős házimba kezdtem végül bele, miután a törpik elaludtak. Szóval megjött a lelkembe az ősz, de rohanunk tovább a felgyorsult mindennapjainkban.
Mindenfélék száguldoznak át a fejemen. Most van úgy először életemben, hogy pontosan tudom, mit szeretnék kezdeni a tudásommal és pontosan tudom, mire akarom fordítani az Ökomama képzés adta tudást. És nem álmodozás, álomkép, hanem teljesen reális, megvalósítható elképzelés - először életemben. Úgy tűnik erre is meg kell érni. Ez a változás, a fordulatok éve nálam. És egyelőre úgy érzem a sors is a határozott elképzelések mellé áll. És talán egyelőre nem is akarom túl görcsösen, mindenáron - ebből még jó is sülhet ki. Elgondolkodtam, és arra a következtetésre jutottam, hogy mégis az optimista alaptermészetű emberek közé kell sorolnom magam. Mindig hiszek és bizakodok, bár sok esetben az első reakcióm az akadékoskodás: mit miért nem lehet. Ez főként az ismeretlen, új helyzetektől való félelmemből és kényelmességemből fakad. De nem igazán tudnék bármit mondani az életemből, amire azt mondanám, hogy nehéz volt. Az egyetemi évek nem, mert amit az ember szeret, az szerintem sohasem az. A gimnáziumi évek talán, de én választottam és lelkileg sokat fejlődtem,ha nem is általa, de miatta. A munka nem, talán egy-két nap, de ezek is elhalványultak már. A terhesség és szülések nem, mert elfogadtam természetesnek, hogy nekem ilyen és semmilyen rossz érzés nem kötődik hozzá, inkább csak jó, mert megerősített. Talán Bendivel az első fél év, de már erre sem emlékszem tisztán, csak az akkori érzéseimre, gondolataimra valamennyire, hogy azt nehezen éltem meg. Ma már tudom, hogy nehezen adtam fel önmagam, szabadságom, azt gondoltam nem tudatosan, hogy anélkül is lehet. Hogy az ember szül egyet, aztán minden megy tovább a régiben. A teste idővel visszaváltozik, meg ő is. Fura elképzelés volt. Az ember soha nem lesz már olyan, mint korábban volt. Változik az események, tapasztalatok hatására, és már az lesz ő. Hiszen azokra a gondolatokra és elképzelésekre is emlékszünk, ami kicsinek volt a fejünkben, és mégsem gondoljuk, hogy majd elmúlik ez a felnőtt kor és megint olyanok leszünk, mint gyerekként! :) Ha már tudunk valamit, hiába szeretnénk inkább tudatlanok lenni, nem lehet visszacsinálni, bármennyire szeretnénk is néha. Hangánál már sokkal lazábban vettem az akadályokat. Ott csak a fejegetős 1 hónap telt nagyon lassan. Azt azért nem kívánom senkinek. Meg Bendi kórházas egy hetét sem, mikor pocakosan voltam bent vele, azt sem sírom vissza. Akkor volt pár nehéz nap. De ez az összes többi jó nap mellett mind eltörpül.
Közben megsült a két tepsi sajtosrúd. Holnap szüli-névnapozunk apánál Gödöllőn. Irány az ágy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése