"- Anya, de ki marad itt velem? Egyedül nem tudok elaludni...
- Itt maradok, míg elalszol. Ide fekszem a földre az ágy mellé. Jó?
- Jó."
Semmi okosság nem jutott az eszembe. Nem volt kedvem énekelni sem. Lehet, hogy csúnya dolog. Csak feküdtem a földön és szárnyaltak a gondolataim. Csapongtak össze-vissza. Hogy azértmégiscsak jó volt a tátrai kirándulás. Kikapcsolt, még így gyerekekkel együtt is. Kicsit levezette talán a felgyülemlett feszültségeket. Meg volt idő magányoskodni - Hangával a hasamon persze. Kicsit elmerülhettem a gondolataimban, nem volt "mit is főzzek holnapra?", vagy "hogy is csináljam, hogy nagyobb rend legyen itthon?" stb. Azután eszembe jutott, hogy ez az augusztus utolsó napja, itt az ősz, kezdődik az iskola. Ezt mindig nagyon szerettem. Ősz = újrakezdés (legalább is nekem). Ilyenkor kaptunk új könyveket, meg új tolltartót, meg új ceruzákat és rajzlapot, és radírt és füzeteket és festéket meg gyurmát (Azt a régi agyagszínűt, amit órákig kellett melengetni és gyúrogatni, hogy csinálhassunk belőle valami - igazából egyetlen alkotásomra sem emlékszem, amit gyurmából készítettem. Nem is szerettem igazán, mert nem lehetett eltenni, csak azért volt érdekes, mert otthon nem gyurmázhattunk, csak az iskolában.) Idén már nincs suli. A fafaragásnak sajnos már vége. Idén az angolt kéne inkább elkezdeni... Viszont eszembe jutott, hogy pár évig szeptember első hetében Ócsára jártam madarászni. Erről meg a Nemzeti Parkos gyakorlatok, meg Nagy Laci. Milyen régen beszéltünk... Az embernek jönnek mennek a barátai, de van ez a fajta barátság, ami szavak nélkül is összeköt. Ilyenkor, mikor eszembe jut, tudom, hogy én is eszébe jutottam és sajnálkozik, hogy már megint késő van és nem hívott fel. Mi lehet velünk? Hanga születése előtt beszéltünk utoljára. Aztán persze eszembe jutott Tyto is. Örök barátság. Az igazi és egyetlen. Azt hiszem, hogy én úgy kerestem barát-barátnőt, mint más a szerelmét. Tudtam, hogy van valahol és keressük egymást és ha megtaláljuk, az örökre szól. Egyszer összekaptunk valami miatt, de már nem is emlékszem, hogy mi volt az, Sőt, ha nem találtam volna meg a jó múltkor egy levélkét, akkor már azt is elfelejtettem volna, hogy volt összeveszés. Szombaton közös gyerekezős bulit tartunk végre! Majd megkérdezem, hátha ő emlékszik, hogy mi is történt. Aztán azon morfondíroztam, hogy talán írogatnom kéne. Az mindig jót tett eddig még. És megvilágosodtam. Itt most ahogy fekszem a sötétben és járnak a gondolataim, hát épp hogy most vagyok fönn a Világ-Hálón. Kapcsolatban mindennel és mindenkivel. Jó érzés. Valahogy még mindig nehezen megy szavakba önteni az érzéseimet és gondolataimat. Csak ez az írott forma sikerül kicsit jobban. De a beszélgetés... Kivéve persze olyanokkal, akikkel fél szavakból is értjük egymást. Kár, hogy a párkapcsolatra rárakódnak az évek apró sérelmei és a mindennapok viharai. Persze ez a nagy feladat, hogy ezeket fel/ledolgozzuk, és ezekkel vagy ezek ellenére is átvészeljünk szeretetben és boldogan.
Gondoltam, hogy eddigre már Bende elaludt, és felkászálódtam a földről.
"- Anya, de ki alszik itt velem? Még nem tudom lecsukni a szemeimet... - mondta félig csukott szemmel, félig alva. :)
- Oké, maradok még egy kicsit, de akkor aludjál.
- De még nem is énekeltél!
- Nem mondtad, hogy énekeljek.
-Anya, énekelj valamit!"
Hát énekeltem. Mire a dal feléhez értem, már hallottam, hogy cuppog a szájában az ujjával...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése