Szösszenek

Az első kérdés, hogy mi lehet a cél, hogy nálunk, egy ilyen kis országban ennyi tehetséges ember él. És tudnak énekelni. Még akkor is, ha Rúzsa Magdi egy évszázadban biztos csak egy van, a többiek is jócskán átlagon felüliek. Itt van, tessék - és énekli a U2-t tökéletesen - egy biztonsági őr. Meg ugye volt már egy terem őr is anno és a többiek. Nem tudom, hogy ez már hányadik tehetségkutató nálunk, de legalább a 7-8-dik. És még mindig ezrek jelentkeznek, és még mindig vannak újabb és újabb nagyon jók, meg kiválók. (Meg persze borzasztók is :))  Ha végig gondolom, a baráti társaságunkból még nem tudok senkiről, aki jelentkezett volna, pedig van pár hobbi-énekes. És igen, biztos, hogy ennek is célja van. A könyvem azt írta, hogy ha feljebb lép a Föld az embereknek több ideje jut a művészetekre. Talán ezzel is emeljük a rezgést. A Földét is, meg az emberekét is. S hány lehet, aki rajzol, fest, táncol, ír vagy bármi egyebet csinál úgy, hogy az igazán átlagon felüli.
A második kérdés, hogy miért használják fel a tartósan beteg emberek (tisztelet a kivételnek) az állapotukat érzelmi zsarolásra. Vagy csak kapásból bepróbálkoznak, mert ez a világ már annyira közömbös, hogy muszáj nekik szinte kapásból így indítani, hogy minél nagyobbat üssenek, hátha akkor át tudják törni a szürke falat. A Vaterán meghirdettem egy kenyérsütőt, és igen nincs kedvem postára cipelgetni, hát egyértelműen a személyes átvételt jelöltem be a szállítási feltételeknél. Hát nem Piri néni licitál Hegyeshalomról, járókerettel 3 szívműtéten van túl, és persze ő nyerte. Én meg udvariasan felajánlottam neki a lehetőséget, hogy inkább mondjon le róla, mert én nem postázom. Ő meg persze bunkó módon kötötte az ebet a karóhoz, hogy már pedig igenis egyezzünk meg! És még én vagyok bunkó, ha kötöm az ebet a karóhoz. Pedig ez az erőszakoskodás elsőre ezt hozza ki belőlem. Aztán mikor visszanyomom az arcába a stílusát, mindjárt visszahőköl és szabadkozik. Bleee!!

Orrfújás és vízvezeték

Hát igen. A bőrünkön érezzük, hogy ismét megkezdődött az óvod(?)a. Pontosabban az orrunkban és a torkunkban, na meg a tüdőnkben is. Bende egy hete benáthásodott. Csütörtökön már percenként kellett törölgetni az orrát, aztán szombatra minden igyekezetem ellenére már köhögött is. Most viszont úgy tűnik, hogy lassan túl jut a dolgon. Több tippem is van, nagyjából az összegükként juthatunk odáig, hogy csak! egy hétig beteg. 1.nyomatjuk a vitaminokat, és mióta beteg jelentősen emeltem a dózist. 2. Időben elkaptam a dolgot a homeós bogyókkal az elejétől és mivel nem dolgozom, így mindjárt itthon is maradt. 3.Szedi azt a fránya Singulairt az asztmájára, ami segít a hörgőcskéket normálisabb állapotban tartani ilyenkor. (Viszont ha 1-1 nap kimarad azt lehet hallani a lélekzetén...:( ) Persze sikeresen mindenki elkapta tőle az influenzáriát. Legügyesebb Hanga - anyatejjel védekezik :)) Legrosszabbul Petykós járt, aki a parlagfű allergiából átcsúszott az influenzába, és hőemelkedése is volt két-három napig. Jelenleg mindenki a javulás útján, vitaminokkal teletömve. (Ilyenkor tud igazán jókat köpni az ember!)
Hétfőn, mivel annyira jól voltunk mindannyian anya nem pont tökéletes sarok-csőkulcsával felszerelkezve nekikezdtünk a fürdőszobai csapok cseréjének. (A piros sarokcsőkulcs és a kék, vízvezetékes csőkulcs között pusztán annyi a különbség - a színén kívül -, mint a kenő kés és a zöldségszeletelő között. használhatóságában és funkciójában kicsit más. Így aztán csekély hozzáértéssel, de annál nagyobb férfierővel sikerült is az alig 30 éves csövet eltörni a falban. Ennek folyományaként nem sikerült viszont:
1. leszerelni a csapokat, még egy csavart sem rendesen kilazítani (pedig egy hétig áztattam ecettel a csapokat...);
2. megspórolni a szakembert a szerelésnél (sőt, végül kettőnek sikerült a munkát elvégezni...)
3. Petykósnak kifeküdni a betegséget, és pihenni és játszani a gyerekekkel
Délután 4-re már kész is volt a meló, de még 4 csempét helyére kell majd ragasztani.
Azért több pozitívuma is van a dolognak. Mostmár két vízvezeték-szerelőt is ismerünk, az egyik villanyszerelő is. (Csak kicsit lassan dolgozik, mert már kb.75 éves, és olyan régimódi mester, igényli a társaságat, főleg, mert egyedül él...Viszont ma megjelent 4db fehér csempével. Nekem a hajam égnek állt, mert Petykós már látni sem akarja többet, meg épp boltba indultunk a két gyerekkel, és azt hittem, hogy ott helyben neki áll szerelni - és megkérdezi, hogy van-e csempe vágó véletlenül itthon, mert azt épp nem hozott. Úgyhogy gyorsan mondtam is neki, hogy épp indulni akartunk. De mondta, hogy ezt ő nem is tudná megcsinálni, mert el kell vágni az egyik csempét, mindenképp hívjunk majd burkolót :), csak megígérte -azt nem tom kinek?!-, hogy szerez csempét és azt behozta. Huh! Sikerült megúszni. Kicsit szégyeltem is magam, hogy ő ilyen jó szándékú, gyerekbarát én meg mindjárt ki akartam dobni...)
Hanga közben felébredt, itt ült egy darabig az ölemben, de miután már félig elszopogatott egy képeslap-szerűséget az asztalról, aminek a péppé ázott darabkáit alig tudtam a szájából kihalászni több részletben (tanulunk enni ugye, a kiflicsücsökre asszociált gondolom, csak ez nem akart elolvadgatni...), gondoltam inkább mégiscsak leteszem. Most vígan rotyogtat a szőnyegen és játszik azzal a babatornáztatóval elmélyülten, amit már épp el akartam Vaterázni.
Úr Isten, már negyed hat! Bendét ideje felébreszteni - és Petykós is megérkezett. Na csók mindenkinek!
Viszont

Örökség

"Itt vagyok Komáromban Nagyinál. Neked kell valami otthonra a háztartásodba. Gondolkozz el és majd hívj vissza, ha eszedbe jutott valami. Ma itt pakolunk délutánig."
Hát nem jutott eszembe hirtelen semmi. Próbáltam okos lenni, de inkább letaglózott a pillanat. Nagyi már majd fél éve, hogy meghalt, de eddig nem tudtak a szülők erőt venni magukon, hogy neki kezdjenek a ház kiürítésének. Úgy állt a ház, ahogy előtte, csak épp Nagymami hiányzott belőle, de olyan volt minden, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne.  Talán most sikerült elengedni őt a lányainak igazán. Most fogadják el, így ezzel, hogy végre kiürítik a házat. Nem tudom, hogy apámnak mikorra sikerül feldolgozni a halálát. Nem egyszerű feladat.
Miután letettem a telefont goldolkozni kezdtem, hogy mi is kellhet esetleg nekem onnan. Hú, de nehéz volt! Elsőre nem is sikerült, majdnem feladtam, mert nagyon rossz érzés volt végig gondolni, hogy melyik szobában mi van, és azt, hogy Nagyi viszont már nincs ott. De azután erőt vettem magamon, mert ha azt mondom, hogy nekem onnan nem kell semmi, az a semmi akkor sem marad ott, hanem megy mondjuk az utcára, kukába, és később bánnám, hogy nem maradt egy aprócska emlék sem - na nem mintha enélkül nem emlékeznék! Eszembe jutott először egy-két praktikus dolog, amiket azután ki is húztam a listáról, mert kiszorította az az amúgy majdnem hasznavehetetlen lom, ami viszont a szívemnek fontosabb. Például eszembe jutott, hogy mennyire szerettem Nagyi ékszeres dobozait ki-be pakolni, amiben a bizsu-láncok és -karkötők voltak. Hát ez jó lenne. Meg az öreg katolikus imakönyv, amit én adtam neki - még mamiék találták a régi házukban. (Nem vagyok az a templombajáró-típus, meg katolikus sem...) Meg a régi játékaink és tankönyvein, amik a padláson vannak évek óta... Nehéz ez így messziről. Az ész útján nem is tudtam sok értelmes dolgot kitalálni, inkább a szív az, ami segített.
Így végül sikerült egy rövidke listát írni, azóta viszont nem sikerül édesanyát elérni. Talán épp a padláson gyűjti be a játékokat... Mindenesetre ez a kipakolás nem egy napot fog elvenni. Megyek, próbálok újra kapcsolatot teremteni, míg a csemeték alszanak.

Óvoda - óvod-e

Olyan nehéz engedni a dolgokat a maguk medrében folyni. Nehéz nézni tétlenül, hogy vergődik a lélek, míg megleli a megfelelő utat és megoldást. És csak alig-alig segíthetünk...
Bende mindig megőrül kicsit délutánra, mire megyek érte. Gondolom nehéz egész nap szabályok között élni. Nem mennek ki az udvarra, nem rohangászhatják ki magukat, alig várják, hogy délután végre kint szaladgálhassanak, játszhassanak viszonylag szabálymentesen. Meg persze a boldogság, hogy anya itt van végre. Kicsit nehéz kezelni ezeket a fellángolásokat.
Nem tudom, hogy hogy lehetne ezt másképp. Csupa érzékeny gyerek nagy szemekkel, csupa érzékeny, sebezhető lélek, törékeny, sérülékeny testtel. Már az új generáció. Megtiszteltetés, hogy életet adhattunk nekik, és az lesz, ha láthatjuk őket felnőni. Jó volna, ha jobban tudnánk segíteni nekik, támogatni őket, és láthatnánk, hogy mit látnak. De ez csak apránként lehetséges. Ki kell várni az időt.
Furcsa ez. Élni a mindennapokat, szinte úgy mint eddig, miközben tudom, hogy nem sokára minden egész másként lesz, az én rövid eszemnek még felfoghatatlanul. De nem is kell, hogy értsem, csak készülni és hagyni, hogy megtörténjen.

Kezdődik

Holnap nálunk is megkezdődik az oviba járás - nagyfiam bánatára. nem tudom, hogy valaha is túl jut-e ezen a dilemmán. Vajon a szülői hozzáállást már most másolhatják...? Én szerettem oviba és iskolába járni! (Még most is szeretnék.) Túl sok gondom nem volt az alkalmazkodással és elfogadtam az embereket olyannak amilyenek. Bendének van egyfajta kis saját világa. Az oviban semmit nem vesznek észre rajta, hogy ne illeszkedett volna be, de itthon mindig nyávog, hogy nem akar menni. " Anya nem is szeretek oviba járni." Ha viszont a húgomra gondolok, ismerős a helyzet. Talán nem felelnek meg neki szintben a gyerekek. Nagyobbakhoz van szokva inkább. Pedig már elég ügyesen kezd foglalkozni a húgával is. Hanga pedig rendes lány. Sztárolja a bátyját, bárhogy közelít is felé (sokszor szerintem durvábban kicsit, mint kéne), mindig mosolyog, vagy nevet rá. Egyszerűen imádja.
Többször végigfuttatam már a dolgot fejben és arra jutottam, hogy nem az oviváltás a megoldás. Az embernek meg kell tanulni alkalmazkodni valamikor és ezt jobb előbb elkezdeni, mint később. Az apjától nem pont a feltételnélküli elfogadást és türelmet örökölte - már ha ez örökség.
Amúgy remélem ennek ellenére hamarosan lesz váltás. Biztos nem véletlenül keveredtünk ide Aszódra, de én már nagyon el akarok innen költözni. Nincs jó kisugárzása ennek a városnak. Korrupció van, városfejlesztés nincs. Irány Gödöllő és a barátok, meg az erdő!
http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/8125/kaszas-attila/patika---ha-akarom-zeneszoveg.html

Kezdetek háton fekve

"- Anya, de ki marad itt velem? Egyedül nem tudok elaludni...
- Itt maradok, míg elalszol. Ide fekszem a földre az ágy mellé. Jó?
- Jó."
Semmi okosság nem jutott az eszembe. Nem volt kedvem énekelni sem. Lehet, hogy csúnya dolog. Csak feküdtem a földön és szárnyaltak a gondolataim. Csapongtak össze-vissza. Hogy azértmégiscsak  jó volt a tátrai kirándulás. Kikapcsolt, még így gyerekekkel együtt is. Kicsit levezette talán a felgyülemlett feszültségeket. Meg volt idő magányoskodni - Hangával a hasamon persze. Kicsit elmerülhettem a gondolataimban, nem volt "mit is főzzek holnapra?", vagy "hogy is csináljam, hogy nagyobb rend legyen itthon?" stb. Azután eszembe jutott, hogy ez az augusztus utolsó napja, itt az ősz, kezdődik az iskola. Ezt mindig nagyon szerettem. Ősz = újrakezdés (legalább is nekem). Ilyenkor kaptunk új könyveket, meg új tolltartót, meg új ceruzákat és rajzlapot, és radírt és füzeteket és festéket meg gyurmát (Azt a régi agyagszínűt, amit órákig kellett melengetni és gyúrogatni, hogy csinálhassunk belőle valami - igazából egyetlen alkotásomra sem emlékszem, amit gyurmából készítettem. Nem is szerettem igazán, mert nem lehetett eltenni, csak azért volt érdekes, mert otthon nem gyurmázhattunk, csak az iskolában.) Idén már nincs suli. A fafaragásnak sajnos már vége. Idén az angolt kéne inkább elkezdeni... Viszont eszembe jutott, hogy pár évig szeptember első hetében Ócsára jártam madarászni. Erről meg a Nemzeti Parkos gyakorlatok, meg Nagy Laci. Milyen régen beszéltünk... Az embernek jönnek mennek a barátai, de van ez a fajta barátság, ami szavak nélkül is összeköt. Ilyenkor, mikor eszembe jut, tudom, hogy én is eszébe jutottam és sajnálkozik, hogy már megint késő van és nem hívott fel. Mi lehet velünk? Hanga születése előtt beszéltünk utoljára. Aztán persze eszembe jutott Tyto is. Örök barátság. Az igazi és egyetlen. Azt hiszem, hogy én úgy kerestem barát-barátnőt, mint más a szerelmét. Tudtam, hogy van valahol és keressük egymást és ha megtaláljuk, az örökre szól. Egyszer összekaptunk valami miatt, de már nem is emlékszem, hogy mi volt az, Sőt, ha nem találtam volna meg a jó múltkor egy levélkét, akkor már azt is elfelejtettem volna, hogy volt összeveszés. Szombaton közös gyerekezős bulit tartunk végre! Majd megkérdezem, hátha ő emlékszik, hogy mi is történt. Aztán azon morfondíroztam, hogy talán írogatnom kéne. Az mindig jót tett eddig még. És megvilágosodtam. Itt most ahogy fekszem a sötétben és járnak a gondolataim, hát épp hogy most vagyok fönn a Világ-Hálón. Kapcsolatban mindennel és mindenkivel. Jó érzés. Valahogy még mindig nehezen megy szavakba önteni az érzéseimet és gondolataimat. Csak ez az írott forma sikerül kicsit jobban. De a beszélgetés... Kivéve persze olyanokkal, akikkel fél szavakból is értjük egymást. Kár, hogy a párkapcsolatra rárakódnak az évek apró sérelmei és a mindennapok viharai. Persze ez a nagy feladat, hogy ezeket fel/ledolgozzuk, és ezekkel vagy ezek ellenére is átvészeljünk szeretetben és boldogan.
Gondoltam, hogy eddigre már Bende elaludt, és felkászálódtam a földről.
"- Anya, de ki alszik itt velem? Még nem tudom lecsukni a szemeimet... - mondta félig csukott szemmel, félig alva. :)
- Oké, maradok még egy kicsit, de akkor aludjál.
- De még nem is énekeltél!
- Nem mondtad, hogy énekeljek.
-Anya, énekelj valamit!"
Hát énekeltem. Mire a dal feléhez értem, már hallottam, hogy cuppog a szájában az ujjával...