Karantén...2020.04.02.

Azon gondolkodom, hogy lesz-e, lehet-e bármi jelentősége, hogy feljegyzéseket készítek a mostani helyzetről.
Nem tudom, hogy láthatta-e ezt az egész vírus sztorit előre, vagy csak valaki útjára eresztette lesz, ami lesz alapon. Nem hiszem, hogy élő ember rendelkezik akkora tudással, hogy képes lenne ennek az egész világra kiterjedő vírusos járványnak a hosszutávú következményeit az élet minden területére kiterjedően előrevetíteni.
Mint egy lavina, ami egy hópihe elmozdulásából indul ki sodor magával a járvány és a miatta kialakult/kialakított körülmények mindent és mindenkit.
Minden, ami eddig az életünk megszokáson alapuló kis mindennepjait adta egy pillanat alatt felborul, fejre állt: az iskolaidő és iskolába járás, a tanórák és tanítás, a munkába járás és dolgozás, a sportolás, a kikapcsolódási lehetőségek helye és módja, az étekezés, a vásárlás, a kapcsolattartás... Ha föl akarnám a teljes listát soroni, akkor csak annyit kéne írnom, hogy minden. Minden, ami eddig a napjainkat, életünket, ünnepnapjainkat bármilyen tevékenységünket jelentette, már nem olyan, mint három héttel ezelőttig évtizedeken keresztül volt.
A gyerekek itthonról tanulnak mindent. Nemcsak az alap tantárgyakat, de a zenélést, sportolást is, amennyire ez lehetséges. Mi felnőttek is itthonról dolgozunk, mert megtehetjük. Az egészségügyi dolgozók, bolti és konyhai dolgozók viszont egyre nagyobb igényeket igyekeznek kielégíteni megnövekedett munkaidejük alatt. Nagy elismerés és hála mindannyiuknak ezekért az erőfeszítésekért.
A délelőtt Petinek munkával, a gyerekeknek tanulással, nekem tanítással, házimunkával és ha marad szabadkapacitás akkor munkával is telik, de a munkahelyi ügyintézés java ebéd utnra marad.
Vásárolni 2-3-4 naponta megyünk. Listát írunk a szükséges dolgokról, hogy mindent be lehessen egyszerre szerezni. Azután a következő bevásárlásig megint listát vezetünk. Igyekszünk minden nap elég időt tölteni a szabadban. Ebből a szempontból üdvös, hogy tavasz van és folyamatosan melegszik az idő.

2019.

Mindig sajnálom az időt, hogy elővegyem ezt az oldalt és kiírjam magamból ismét, ami belül feszít, vagy csak foglalkoztat, vagy azokat a dolgokat, amikre idő közben ráeszméltem. Mert akkor ott, abban a pillanatban, nincs lehetőségem rá, azután meg már úgy érzem, hogy nem is olyan fontos. Pedig igenis az!
Legnagyobb feladatunk az életben megfejteni magunkat. A saját lelkünket, a saját gondolatainkat, a saját cselekedeteink indítékait. A társadalom mégis inkább arra opcionál, hogy alkoss véleményt másokról, hogy foglalkozz mások dolgaival, akár olyanokéval is akik nincsenek életedre semmilyen hatással és te sem rendelkezhetsz fölöttük semmi befolyással. Elég téves megközelítés.