A mai nap legfontosabb eseménye a zeneovi volt. Bendit vittem kicsit nehéz szívvel, mert nem tudtam eldönteni, hogy ő elég nagyfiú-e már ehhez. Főleg, hogy minden szómenése ellenére introvertált, és félt az idegen gyerekektől, meg nélkülem ott maradni. Azért sikerült hiszti és sírás nélkül otthagyni a foglalkozáson. Megbeszéltem a tanítónénivel, hogy majd óra után megbeszéljük, hogy érdemes-e járnia, akar-e, vagy várjunk még egy évet. És igen. Olyan jó érzés, mikor dicsérik az ember gyerekét, hogy igen ügyesen énekel, igazítja a hangmagasságát, ahova kell, csak kicsit félénk. De Bendi is felszabadultan fogadott, hogy járni akar, fizessem be. :)) Persze Hangámat meg alig lehetett elvontatni, mert ő is ott akart volna maradni az órán. Aztán óra után rászabadult a pár ovissal együtt a pianínóra, és a néni mindjárt kiszúrta, hogy milyen kis ügyes...
Hát igen! Nagyon figyelnem kell, mert Hangára könnyű büszkének lenni, mert jó mozgású, közvetlen, mosolygós, láthatóan remek zenei és ritmus érzékkel megáldott. Négy sírós alkalom után már szeret bölcsibe járni és rakja össze a mondatokat már most (úgy mint egy kis robot :D - "Me-nek vészé-re.") De most megnyugodtam, hogy azért igenis kellenek az új helyzetek Bendinek, hogy szokja, és már ilyen kicsinek megtanulja kezelni. Viszont a könyvtárból egy vadnyugatos könyvet kellett kivenni és azóta Bendim a lasszózást gyakorolja itthon. Ő a kamboj. Hanga saját szava: hamnancsi=elefánt. Hogy milyen nyelvből jött? Lehet, hogy Kornélt meg kéne kérdezni... Na, irány fektetni!
