Karantén...2020.04.02.

Azon gondolkodom, hogy lesz-e, lehet-e bármi jelentősége, hogy feljegyzéseket készítek a mostani helyzetről.
Nem tudom, hogy láthatta-e ezt az egész vírus sztorit előre, vagy csak valaki útjára eresztette lesz, ami lesz alapon. Nem hiszem, hogy élő ember rendelkezik akkora tudással, hogy képes lenne ennek az egész világra kiterjedő vírusos járványnak a hosszutávú következményeit az élet minden területére kiterjedően előrevetíteni.
Mint egy lavina, ami egy hópihe elmozdulásából indul ki sodor magával a járvány és a miatta kialakult/kialakított körülmények mindent és mindenkit.
Minden, ami eddig az életünk megszokáson alapuló kis mindennepjait adta egy pillanat alatt felborul, fejre állt: az iskolaidő és iskolába járás, a tanórák és tanítás, a munkába járás és dolgozás, a sportolás, a kikapcsolódási lehetőségek helye és módja, az étekezés, a vásárlás, a kapcsolattartás... Ha föl akarnám a teljes listát soroni, akkor csak annyit kéne írnom, hogy minden. Minden, ami eddig a napjainkat, életünket, ünnepnapjainkat bármilyen tevékenységünket jelentette, már nem olyan, mint három héttel ezelőttig évtizedeken keresztül volt.
A gyerekek itthonról tanulnak mindent. Nemcsak az alap tantárgyakat, de a zenélést, sportolást is, amennyire ez lehetséges. Mi felnőttek is itthonról dolgozunk, mert megtehetjük. Az egészségügyi dolgozók, bolti és konyhai dolgozók viszont egyre nagyobb igényeket igyekeznek kielégíteni megnövekedett munkaidejük alatt. Nagy elismerés és hála mindannyiuknak ezekért az erőfeszítésekért.
A délelőtt Petinek munkával, a gyerekeknek tanulással, nekem tanítással, házimunkával és ha marad szabadkapacitás akkor munkával is telik, de a munkahelyi ügyintézés java ebéd utnra marad.
Vásárolni 2-3-4 naponta megyünk. Listát írunk a szükséges dolgokról, hogy mindent be lehessen egyszerre szerezni. Azután a következő bevásárlásig megint listát vezetünk. Igyekszünk minden nap elég időt tölteni a szabadban. Ebből a szempontból üdvös, hogy tavasz van és folyamatosan melegszik az idő.

2019.

Mindig sajnálom az időt, hogy elővegyem ezt az oldalt és kiírjam magamból ismét, ami belül feszít, vagy csak foglalkoztat, vagy azokat a dolgokat, amikre idő közben ráeszméltem. Mert akkor ott, abban a pillanatban, nincs lehetőségem rá, azután meg már úgy érzem, hogy nem is olyan fontos. Pedig igenis az!
Legnagyobb feladatunk az életben megfejteni magunkat. A saját lelkünket, a saját gondolatainkat, a saját cselekedeteink indítékait. A társadalom mégis inkább arra opcionál, hogy alkoss véleményt másokról, hogy foglalkozz mások dolgaival, akár olyanokéval is akik nincsenek életedre semmilyen hatással és te sem rendelkezhetsz fölöttük semmi befolyással. Elég téves megközelítés.

"Köteleket vontam toronytól toronyigfüzéreket ablaktól ablakigarany láncokat csillagtól csillagigés táncolok."

Mindig megújulni. Mindig újra kezdeni, a sárból felállva észrevenni, hogy ami rád ragadt, az nem piszok, hanem virágszirom, meg színes őszi falevél.
Észrevenni azokat a pici, apró jeleket. Hálát adni mindenünkért, amink van.
Mindig új megoldásokat keresni. Meghagyni a lehetőségét annak, hogy meglássam, még ezer más irányba és más úton is elindulhatok. És közben tudni azt, hogy bármerre is megyek, minden út ugyanoda visz: a boldogságom felé.
Hogy nem kell mindig, minden lehetőséget megragadni, mert van, amikor időre és nyugalomra van szükségünk. És igen, szükség van minden érzésünkre ahhoz, hogy igazán megismerhessük és megélhessünk önmagunkat.
A csendben, távolabb a rohanástól, végre meghallom tisztán magamat.

Változás=élet=változás...

Néha azt gondolom, hogy könnyebb volt tudatlanul és egy aprócska ideig, vagy csak egy-egy pillanatra jó lenne tudatlannak lenni. Persze közben tudatlanul mindig a megismerést szomjazzuk.
Igen, a tudás hatalom. Hatalom és felelősség.
Istenem! Minden szónak és jelentésnek új értelme van. És nehéz ugyanúgy létezni, és használni ugyanazokat a szavakat, mert emlékszem, hogy fél-egy éve is ezeket használtam, csak akkor még sokkal kevesebbet jelentettek. És most kimondom őket, de nem tudom a többlet jelentést beléjük sűríteni, és sokszor elszomorodom, mert érzem, hogy a másiknak a szavak talán ugyanolyanok maradtak kb. ugyanannyi jelentéstartalommal, mint voltak.
Már nem én vagyok, aki vagyok. Legalábbis nem az, aki egy-másfél éve voltam. Persze mindig is változunk, de az elmúlt másfél évben sokkal több lehetőséget adtam Önmagamnak is a fejlődésre - annak ellenére, hogy tudatosan nem így terveztem -, hogy Én sokat változtam.
Most így, ezzel a megváltozott magammal mindent figyelek - leginkább magamat, a döntéseimet, az érzelmeimet, a viselkedéseimet. És másként is közlöm ezeket. Persze sok esetben nem értem az érzelmeim okát, de valahogy nem érzem annyira magaménak. Ezt érzem, de ez nem én vagyok.
A legnehezebb dolog azt eldöntenem, hogy mi az az észrevétel, amit megoszthatok másokkal, (megértik-e? hasznukra válik-e? kell-e tudniuk?) és mi az amivel fölösleges másokat terhelni.
Én nem tudom, hogy mikor lesz a következő elvonulás. Talán májusban. Hát én most pont olyan állapotban vagyok, mint elvonulás előtt kb.1-2 héttel.
Valami változik, valami készülődik, valami tör elő belőlem. Valahol a szálak megint összeértek és lök előre az energia. Valahogy megint jobban meghallok mindent. Olyan, mintha a hurrikán hatósugarába kerültem volna és kezdene behúzni, felkapni, hogy aztán a tölcsér közepén utazhassak vele a békességben.
Ha már megtapasztaltam a szabadságot, nehéz felvenni újra a láncokat.
Olyan jó, hogy mindenkinek más az útja, de már látom, hogy mind egy irányba megyünk! (Mint az éjjeli rovarok a lámpa fényére... :) )

KUTYÁK ;)

Valami körbeért. Ismét kezdenek visszatérni az életembe a kutyák. Már nem tudom, hogy hogy kezdődött újra, de egyszer csak ráébredtem, hogy végre lehet saját kutyám és azóta tart az őrület. (Férjecském a megmondhatója :) )
Tinédzserként még ábrándoztam, h milyen különleges fajtatiszta kutyám lesz majd. Most, hogy itt a lehetőség, olyan természetes, hogy nem veszünk, hanem örökbe fogadunk. A tacsiktól indultunk, mert a gyerekek ezt találták ki. Ezért nézegettem a fajtamentős oldalt, de nekem nem szimpi, hogy csak benti tartással lehet örökbefogadni őket. Nekünk volt tacsink. Az első kutyánk az volt és udvaron lakott. Most biztos megkövez a tacskóimádók társadalma. Igazából így visszagondolva télen be lehetett volna engedni az előszobába, de akkor még más idők jártak, főleg falun! És Tücsi jól el volt kinn. Ha hideg volt, akkor a szalmabálába beforta magát. És jóban volt a macskákkal, azok ráültek és melegítették. Soha nem fázott meg, hatalmas mozgásigénye volt, kilómétereket kirándult velünk... Meg sokszor nélkülünk is. Most megint lehet megbotránkozni. A tacskó kotorék. Hatalmas telkünk volt, de ez is kicsinek bizonyult olykor. S mivel nem volt végig lebetonozva a kerítés lábazata, mindig talált helyet, ahol egy kijáratot lehetett kaparni, persze Füles (németjuhász keverék) is vele ment. Mindenki tudta, hogy kié a két kutya (Csatka 225fős zsákfalu) és mindig hazajöttek. Egy alkalmat leszámítva, mikoris Fülest rossz indulatból, valaki megfogta és lelőtte - ahelyett, hogy szólt volna, zárjuk be. :(
Mikor ismerősöknek mondtam, hogy örökbe fogadunk menhelyről kutyát, azt mondták, hogy bátor vagyok, mert honnan tudom, hogy milyen volt korábbi élete és nehogy szerencsétlen balesetet szenvedjenek a gyerekek.
Ha végig gondolom nekünk kettő kivételével minden kutyánk örökbe fogadott volt. (A kettő, amelyik nem, azok meg az örökbefogadottak kölyke. Családban marad :) ) Tücsi és Füles is. Kormos a nagyszüleim fekete belgajuhásza. Füles a fekete staff keverék szuka, Maci az ónémetjuhász szuka, aki még a sünt is kibújtatta tüskés bundájából egész addig, míg egyszer mérgemben, tehetetlenségemben két kézzel fölemeltem a bőrénél fogva és kicsit megráztam (mint az anyakutya a kölykét). Na ekkor eljutott hozzá az üzenet. Attól kezve, ha sünit talált odatette a lábam elé a tüskés gombócot, és nem bántotta. :) Bogár, a puli. Aki bebizonyította, hogy nem csak a gazda választja a kutyát, hanem fordítva is igaz. Hívtam, odajött, de nem akartam haza vinni, mert kutyánk már volt otthon, kerítés viszont nem. Egy ismerős kérte, hogy mégis vigyem haza és ő majd érte megy, mert neki nem állt meg. Hát azt az értetlen, szemrehányó tekintetet, mikor porázra fogtam és odaadtam az általa utált embernek... Az ember elvitte magával, bezárta a házba, hogy majd megszokja a helyét oszt jól van, mire Bogár kiugrott az ablakon és visszajött hozzánk. Nagyon szemrehányóan nézett, teljesen érthető módon.
A kutyák mindig fontos részei voltak az életemnek. Mióta eszemet tudom, imádom őket. Állítólag Komáromban az utcában az összes kutyát végig simogattam kerítésen keresztül. Arra már emlékszem, hogy Teri néniéknél, ahova tejért jártam, az összes állat mellett mindig megsimogattam a Bundi kutyát is, akihez senki nem mert nyúlni. Sose bántott. Sose bántottak. Ismerem őket. Nem tartom magam bátornak, inkább megfontoltnak, mert nem merek beválalni egy kölyök kutyát, inkább egy fiatal felnőttet. Mert dolgozunk napközben, gyerekek iskolában/óvodában, nincs otthon senki. Egy kis kutya ezt nehezen viseli szerintem még udvaron is. Meg kényelmes is vagyok, mert nincs kedvem szétrágott cipőkhöz, lekapart ajtókhoz és emiatti vitákhoz. És a gyerekeknek is tanulni kell a kutyával való bánást. Bendi tartózkodó, lassan oszt bizalmat, neki nem jó a szeleburdi, hebrencs, "lábadról ledöntelek, úgy szeretlek" kutya. Hanga szeleburdi, figyelmetlen. Neki megértő kutya kell, aki elnézi és nem veszi zokon, ha néha a lábára lép, vagy átesik rajta, de azt se ha vadul megöleli, mert olyan is lesz biztos. Már választottam. Úgy érzem Lotti jó választás. Alig várom, hogy nálunk lehessen, de még előtte hátra van egy költözés annak minden nyűgével. És meg kell csinálni a kutyabejárót, meg a kerítést is rendesen. Kitartás Lotti!

Lebegés

Lebegés

Ég és Föld között
az a picinyke rés
már nem köt semmi
de föl még nem érsz;

az a pillanat
a szabad lebegés
hulló falevél
szikra-repülés

kihullott toll
szálló hópihe
szél szárnyán bóbita
égő fahasáb füstje-illata

pára a rétfölött
ködfátyol illanó
vágta két patanyom között
ha érzed, repül a ló

egy parány, egy villanás
villám, míg fénye él
buborék boldogság
súlytalan lebegés.

Sport

Nálunk gyermekként nem volt kérdéses, hogy sportolunk-e valamit. Pedig akkoriban nem volt divat gyermeket különórára, edzésre járatni. Mióta az eszemet tudom, szüleimmel sokat kirándultunk hétvégente a falunkat környező erdőkön-mezőkön. Meg a kert oldalában volt a focipálya és lány létemre én is sokszor jártam át focizni. Bátyám ment, nem volt kérdés, hogy menjek-e. Édesapámnak tájfutás a hobbija. Vannak emlékeim, hogy néha mentünk vele futni. Egy gyerek annyit bír, amennyit megkövetelnek tőle. Alsó tagozatban csak focizni vagy sakkozni tudtunk járni, de  fölsőben már lehetett kézi labdázni. Szerettem. Aztán az élet úgy hozta, hogy két évet szertornáztam, meg voltam futó versenyen, atlétikán is, de jártam gerinctornára is, mert kellett - na az egyáltalán nem elégítette ki a mozgásigényem... Akkor még a csapatsportok az iskolákban könnyebben elérhetőek voltak, és eszembe sem jutott, meg kedvem sem lett volna, idegen helyre járni önvédelmi sport tanulásért. A gimiben kéziztem, azután kosaraztam is, mert kosár edzés rendszeresen volt, utolsó évben meg röplabdáztam. Közben én is elkezdetem futni járni az erdőbe. Hol kutyákkal, hol csak magamban. Szóval belém ivódott, hogy mozogni, sportolni kell.
Bendi lassan hat éves. Egyelőre úgy néz ki, hogy a gömbérzékét inkább édesanyámtól örökölte, mint tőlem. :) Viszont azt is látom, hogy
1. az oviban abszolút nem mozgatják le őket. Szerintem még a heti egy torna sincs mindig megtartva, és az udvarra is igen ritkán jutnak ki.
2. Bendi sikeresen türelmetlen, hamar dühbe gurulós, könnyen elkeseredős természetet örökölt, ami néhol önbizalom hiánnyal, meg "mindenki hibás csak én nem" hozzáállással is párosul.
Eddig azt gondoltam, hogy ráér majd ha iskolába jár elkezdeni a sportolást, de most úgy döntöttem, hogy igenis januártól el kell kezdeni sportolni járni vele. A lábának, a gerincének, a szemének is jót tenne szerintem. A fentiek alapján valamilyen küzdősport mellett voksolunk Petivel - bár Bendi a focizást választotta ma, mikor kérdeztem, de az szerintem kapásból kudarc lenne, mert nulláról indul és kiközösítheti a csapat. Az az akaraterejét, türelmét, tisztelet tudását, kitartását szóval a jellemét is megfelelően formálná szerintem. Sajna itt Aszódon két karate klubbal ki is fúj a küzdőspotok sora. Az egyik elsőre nem volt szimpi. A másik meg nem tudom, hogy gyerekek számára is nyitott-e. Főleg, hogy ha Bendit viszem, addig Hangával is kéne valamit kezdeni. Ha ez nem jön össze, akkor marad Gödöllő. Ott van aikido, karate, kung fu, vagy lehetne még vívás - az nekem nem szimpi -, úszás - az Bendinek és nekem sem jön be, thai box, thakewondo.
Jövő héten igyekszem eldönteni a dolgot. Felhívom az aszódi senseit, akár meg is nézhetjük az edzést, aztán ha nem nyert, akkor a gödöllőieket telefonálom végig. Egy gond van csak még, hogy szerdánként nekem kézi edzésem van elvileg, de lehet hogy arról így le kell mondanom és harcművészetre váltani...